1# Novella ~Neked

"Nem tudom miért, nem tudom, mikor és nem tudom, hogy hogyan. Mindenesetre, gondolkodom Rajtad. Rajtad, aki szívembe loptad magad, beleférkőztél, külön jegyet is foglaltál a legdrágább páholyba, ahonnan első sorból nézheted életem szenvedéseit. Melyeknek egyedül Te voltál az okozója.  Itt ülök fenn, egy felhőkarcoló tetején és Rajtad gondolkodom. Világéletemben nem voltam a szavak embere, így most sem tudom elég erősen kifejezni magam. Persze próbálkozom, hogy megértsd a szavaim mögötti érzéseket. Tudod, elég ironikus, hogy még a halálom előtti utolsó órában, is te forogsz a fejemben. Most lenézek a lábam elé, és csupa-csupa világító kis fényárt látok, több, mint 300 méter magasból. Hogy miért is vagyok itt? Majd megtudod a végén. Ez valami bizonyításféle lehet a részemről. Emlékszel? Azt mondogattad nekem, hogy sosem vagyok bátor, és legbelül teljesen gyenge volnék. Úgy látszik tévedtél velem kapcsolatban. Tudod... Amikor először pillantottam a szemedbe, úgy éreztem, te vagy nekem a tökéletes. Most, a halálom előtti utolsó egy órában, még mindig így érzem. Nem tudom, hogy te is, vagy, hogy egyáltalán érdekellek-e még, de ha az utolsó levelemet elolvasod, feltételezhetőleg igen. De, hogy hogyan is jutottam el idáig? Bevallom a bosszú vezérelt. A szakításunk pillanatában, valami eltörött és lángra is lobban valami bennem. A gyűlöletemet kapta fel a lelkemben süvítő szél, és dobta rá egy frissen izzó parázsra. Azóta dühös tűz égett bennem, forrósága majdnem felemésztett. Csak te jártál az eszemben. Minden reggel néztelek téged és az új barátnődet, akivel olyan nagyon boldogan fogtátok egymás kezét. Utáltam. Sikítani és üvölteni tudtam volna tehetetlenségemben. De minek is papolok neked? Hiszen ismersz. Minden percemet ki kell még élveznem, mert pontban éjfélkor történik meg, aminek meg kell történnie. Ha ügyes vagy, gondolom már rájöttél, mit fogok tenni. Mivel ez a levél úgymond egy végrendelet is, leírom, hogy mit akarok a családomra és Rád hagyni. Az öcsém kapja a játékaimat és Betsy-t a mackómat. Mindig is vágyott rá. Anyára hagyom a szobámat, mondd meg neki, hogy annyira, de annyira szeretem! Apa nem érdemel semmit. Vagy ha majd megtaláljátok a holttestemet, akkor neki adom az összetört számlapú karórámat. És hogy mit hagyok rád? Megkapod az összetört szívemet.     Most, a halál kapujában, elszomorodom. Eszembe jut, hogy már soha többé nem látom a szeretteimet. Soha többé nem fogok keringőzni. Soha többé nem fogok énekelni. Soha többé nem fogok élni. De ha ennyire akarok élni, miért is ölném meg magam? Gondolom ezt kérdezed. Jó kérdés, magam sem tudom. Eleinte jó ötletnek tűnt. De most... Elbizonytalanodtam. De ha belegondolok, hogy a döntés itt van a kezeim között, és csak egy elrugaszkodás választ el az élet lüktető érzésétől, máris erőre kapok. Tudod, itt fent hideg, süvítő szél fúj. Vajon ilyen lehet a halál is? Nyirkos, hideg? Nem tudhatjuk. Mert senki sem jött vissza élve onnan. Mindig is repülni akartam. Érezni, ahogy lebegek, ahogy a hajam úszik a levegőben. Csakhogy a végén fájni fog. Nem? Mondd meg nekem, fájni fog? Fáj a halál? Már most érzem, hogy fekete felhők gyülekeznek a fejem fölött. És megjelenik a kaszás a maga ijesztő valójában. Kinyújtja értem csontos, szikkadt kezét, én belebámulok az üres szemgödreibe és elragad valami. Félek! Rettegek! De hogy miért, teszem ezt, magam sem értem. Talán valami bizarr elhatározás, az agyam groteszk szüleménye. Utálom ezért magam. Talán, ezért döntöttél úgy, hogy eleged lesz belőlem és eltaszítasz magadtól? Gyűlölöm a tehetetlenséget. És hogy soha sem fogom mér megtudni rá a választ. Kérlek, ne légy rám mérges, ami miatt ezt teszem! A félelem, mint valami undok kígyó, makacsul körülöttem csúszkál. Remegek. Megnőttek az árnyak. Nem így akartam meghalni! Hanem nagymamaként, gyerekek és unokák körében, boldogan. Már csak centikre vagyok a fal peremétől. Tudom, hogy őrültséget csinálok. Ez az ami miatt más voltam. Úgy is mondhatjuk, hogy kettő van belőlem. A lelkem két részre szakadt. Érdekes mi? Én, a különleges, mert két személyiségem van. Morbid, hogy még most is, a halom előtti pillanatban is idegesítően vihogok. Valószínűleg kezdek megőrülni. Amikor elkezdtem írni ezt a levelet, úgy gondoltam a végére valami megrázó, mély gondolatot biggyesztek. Szerinted mit csináljak? Mit írjak ide? Kevés helyem van már, és a szívemet már kiöntöttem. Most eszembe jutott! Bár ez egyáltalán nem érzelgős és főképp nem mély, de az én gondolatom. Ha meghalnék, mindenképpen táncolnék előtte. Beletáncolnék a halálba. Forgok, forgok és egyszer csak - zsupsz! Volt én, nincs én. Már csak Te hiányzol. Utoljára téged szerettelek volna a kezemben tartani. Ehelyett egy nyamvadt tollat szorongatok. Képzeld csak el! A volt barátnőd, aki egyáltalán nem olvasott könyvet és főképp nem írt levelet kézzel, most itt görnyed és csak neked intézi a sorait. Képzeld el! Hirtelen felnéznék és az arcodba nevetnék. Úgy mint régen. - Gyere - mondanám - fogd meg a kezem! - Te megfognád. Én jól átkarolnálak, és a kabátodba temetném a fejem, hogy érezzem az illatodat Még egyszer. Utoljára..."

Pontban 0.00 - kor az emberek egy sötét alakot pillantottak meg, amint elrugaszkodik egy magas épület tetejéről, kitárt karokkal, majd hatalmas erővel a betonba csapódik. Sokan odaszaladtak, megnézni mi történt. A fekete hajú lány teste abszurd módon kicsavarodott, több lába és bordája is eltörhetett. Egy férfi közelebb hajolt a test fejéhez. Kisimította az arcából a hajat, lassan gyengéden. A halott mosolygott. Szája szegletében egy apró, titokzatos mosoly ült. Pisze orrocskája ferdén állt, vér szivárgott belőle. Vékony ujjai között egy borítékot szorongatott, amelyen apró, dőlt betűkkel az alábbi szöveg állt: ~Neked.